Spring—a season that paints our world in the hues of hope and continuity—is as paradoxical as it is inspiring. This is an invitation to explore the full emotional and symbolic spectrum of spring. This season, often synonymous with joy and renewal, equally evokes deep sentimentality and introspective sadness. This dual nature of spring is captured in artistic expressions across history and culture, reflecting the nuanced human experience of rebirth.

The legendary jazz song "Spring Can Really Hang You Up the Most" by Ella Fitzgerald and Mary Oliver’s poem, “Spring Azures,” are prime examples of this emotional complexity. While Fitzgerald’s soulful voice communicates the melancholy hidden beneath the surface of rebirth, Oliver’s words contrast the beauty of nature with the darkness of the human spirit. These pieces remind us that renewal is often intertwined with reflection and melancholy, offering a deeper, more textured interpretation of the season.

In mythology, spring deities like the Greek goddess Persephone and the Japanese goddess Konohanasakuya-hime symbolize rebirth and the cyclical nature of life and death. These stories form the bedrock of our cultural understanding of spring, illustrating the interconnectedness of growth and decay—a powerful metaphor for artists to explore.

Artworks © Annita Apostolidou Platis

Szeretek belülről dolgozni, ami azt jelenti, hogy nem azt ábrázolom, ami közvetlenül körbe vesz, hanem inkább az ember legféltettebb belső érzéseivel foglalkozom. Egy olyan világot próbálok feltárni, ami még érintetlen, amire még nem nyomta rá a mindent értelmezni akaró emberi elme a megértéshez szükséges kategóriáit, „sablonjait”. Egy olyan világot próbálok életre kelteni, ami erkölcsi értelemben sem nem helyes, sem nem helytelen, csak úgy tekergőzik, egzisztál önmagában. Airbrush technikával dolgozom, szeretem a benne rejlő lehetőségeket. A rózsa lelke c. festményemet a feleségem ihlette. Ez az alkotás több önálló és csoportos kiállításon szerepelt. Közel áll hozzám a fotók világa, leginkább azok a munkák, amiket dupla expozíciós fényképezéssel hoznak létre. Ez az ötlet indított el engem abba az irányba, hogy megalkossam a feleségem portréját egy picit különlegesebb módon: egy rózsába ágyazva. Mindig is szerettem élő és élettelen dolgokat egybe olvasztani, tudatos és tudattalan közötti határokat elmosni, így adta magát az ötlet, hogy egy szép női arcot beleágyazok egy virágba, történetesen egy rózsa virágába.

A portré hátterét méhsejt-szerű textúra alkotja. Időnként vissza-vissza nyúlok a méhek szimbólikájához, ugyanis elbűvöl a céltudatosságuk, kitartásuk a közjó érdekében. Főállásban ápolóként dolgozom egy idősek otthonában. Napi szinten szembesülök az ember testi és mentális leépülésével. Valahol úgy érzem, hogy a mai társadalom számára az idősebb generáció értéktelen, hiszen már nem hoz hasznot, csak nyűg, hiszen csak viszi a pénzt…Az őket ápoló és gondozó szakemberek is valamilyen módon „kegyvesztettekké” váltak velük együtt. Valahol, ezért is menekülök a méhek témájához olykor, hiszen az ő világukban nincs felesleges egyén, nincs korrupció, visszaélés, bűnözés…Egységesen törekszenek, dolgoznak
egy magasabb cél érdekében. Tudat alatt a feleségem portréját is egy biztonságos, gondoskodó, támogató, családias közegbe igyekeztem elhelyezni, amit még fokoz a vörös rózsa védelmező szirmainak ölelése, mintegy megóvva a külvilág ártó erőitől. Hideg és meleg színekkel dolgoztam. Ez a festmény már azon munkáim egyike, amely „túlnőtt” a monokróm időszakomon.

Kezdetben ugyanis csupán fekete-fehér alkotásokat festettem, nem kimondottan fektettem túl nagy hangsúlyt a színekre, inkább a belső érzelmi mondanivalóra koncentráltam. Mostanság előszeretettel alkotok vászonra, amit gesso-val, majd akril festékkel alapozok le több rétegben. Ebben az esetben is ezt tettem. Ezzel egy olyan felületet, textúrát hoztam létre, amivel már előre megteremtettem a téma világát, környezetét. Egymással kompatibilis festékekkel dolgozom: akril alapra fújom a festékszóró pisztollyal porlasztott speciális akril festéket.

Artworks © György Sütő

La elegía busca dar forma pictórica a la poética de la lamentación, es una imagen que muestra los estertores de una mirada que contempla los espacios vacíos de su propia existencia. Es la álgida contemplación de un cuerpo estoico en apariencia, de cuyo pecho, cual espacio longincuo, brotan unidos cuerpo y alma, la exégesis de la existencia; pero es la profundidad de su mirada la que nos arranca de nuestra taciturna intrinsiqueza. En sus ojos llenos de melancolía nos reflejamos como una sombra que acecha, que se niega a la acinesia.

La insoportable levedad es el verismo de una silueta oscura, es el misterio que recubre el cuerpo silente, enclaustrado en sus más profundos anhelos, pero expectante ante una atmósfera taciturna. Es un cuerpo espectral esgrafiado en las perennes columnas de una ciudad sin nombre, que como ellas permanecerán eternamente, ante la inocuidad de una mirada que se pierde en el tiempo.

Obras pictóricas, © Mauricio García Vega

I believe that since the times of the caves, even though man may not have known it, he longed for and needed it. The night and darkness were his prison, and his fears multiplied. The light and warmth of the sun allowed him to explore and understand the world he had entered, and although he did not know how to name that feeling or sensation, it was there.
Fire gave him the warmth and light necessary in his nocturnal prison, and he was able to imprint with his hands and fingers on the walls of the cave, some of his experiences, some of his needs.

Unbeknownst to him, art left its testimony. I chose photography at a very young age, perhaps inspired by a fellow countryman, Pedro Luis Raota. I met some outstanding masters and some of their inspiring phrases, and I found in photographic exercise a tool to unleash my intention to create and express. Over time, I have come to understand that all art throughout history has been portraying and capturing man and his quest.

Thus, in the great epics of history and also on the walls of the darkest dungeons, there are artistic expressions of freedom. Photographers have been, are, and will be witnesses to the human passage, and each will have their particular point of view. I believe that all branches of photography are important and can portray the world, life in general, and man in particular. In my opinion, photography gains more 'strength' when in some way human presence is explicitly or implicitly depicted. Finally, I would like to leave you with what I express in my presentation on some social networks: 'those of us who do photography, learn to see the world permanently through a rectangle, trying to see the extraordinary, where everyone sees the ordinary.'

Photography, © Miguel Alfredo Muñoa

Shortly after the Bloody November of 2019 in Iran, which was a very important page in the contemporary history of this country, the world started to face the global disaster of the Covid-19 pandemic when we all had to quarantine in 2020. In the middle of all that, my father was diagnosed with cancer. Within that despair and loneliness I was feeling more than ever as an artist and as a human, I found myself creating a series of artworks in ice named "hICEstory".

“Ice is the solid form/state of water that its freezing temperature decreases with increasing pressure.”

As in these artworks were in isolation too, I put some images of history or significant events in water and froze them into special ice forms that I aimed for and then capture each new photo in front of my lens. They were frozen just like the world we were living in but still breathing or being so hard at some point.
Amongst those images and events that I researched and studied on, one of the things that was always on my mind and I was witnessing everyday since my childhood in the society and in the world, was women and their role through history and life.

Artworks, © Armin Amirian

Весна - пора розквіту та відродження, втілення бажань та пробудження внутрішньої енергії. А для художника це ще й чудова можливість надихнутися красою та ніжним ароматом весняних квітів. Дивлячись на ці яскраві кольори та витончені форми, так хочеться якнайкраще передати усе на полотні. Бажання увіковічити красу, яка ніколи не зав'яне.

Люди не раз говорили, що мої картини випромінюють потужну світлу енергію. А значить їх має побачити якомога більше людей, нехай душі відчують терапевтичний ефект. Фестиваль-виставка, це прекрасна можливість поділитися зі світом власною творчістю та ідеями.

Коли митець отримує визнання, позитивні відгуки, пропозиції - це дає сили рухатись і творити далі. Відчуття, що живеш не дарма, що у когось картини викликають посмішку. І тоді створюєш ще більше краси, іще більше людей отримує хороший настрій. Також величезне бажання представляти Україну на світовій арені через мистецтво.

Artworks, © Natalia Loginova